Sikert sikerre halmoz a NER emlékezetpolitikai főideológusa, és a kormányzati megbízásokkal dől a közpénz a Schmidt-birodalom zászlóshajójához, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásért Közalapítványhoz (KKETTKK). Schmidtet a miniszterelnök februárban nevezte ki visszamenőleges hatállyal az első világháborús megemlékezés-sorozatot lezáró centenáriumi emlékév kormánybiztosának, egyúttal 1 milliárd forint átcsoportosításáról is döntött. Egy másik kormányhatározat 1,5 milliárd forinttal dobta meg a közalapítványt „digitális tartalomfejlesztés” címen. A közalapítvány alá tartozik a Terror Háza, a XX. Század Intézet, a XXI. Század Intézet (mindhárom igazgatója Schmidt, programigazgatója: Tallai Gábor, kutatási igazgatója: Békés Márton), a Kommunizmuskutató Intézet (elnök: Markó György, a Schmidt–Tallai-páros mellett három fiatal történészt sorolnak fel munkatársként), a Gerő András-féle Habsburg Intézet, és most már a Kertész Imre Intézet is. Ebbe a hálózatba 2016-ban több mint 11 milliárd forint közpénz áramlott, jutott belőle a Terror Háza népszerűsítésére, egy időszaki kiállításra – VR-szemüveges forradalomélmény Pálfi Györgytől, koncepció: Schmidt és Tallai –, felnőtt- és pedagógusképzésre, tudományos kutatásra, de még saját díjat is osztanak a Mol támogatásával. A közalapítványt pluszfeladatokkal is ellátja a kormány: a V4-elnökség „szellemi arculatáért” felelős „társadalmi és kulturális programok” szervezésével a külügyi tárca mintegy 2 milliárd forintjából. Schmidték készítették a Várkert Bazár 2015-ben nyílt első világháborús kiállítását, ahogy a zátonyra futott, eddig 7,5 milliárd forintot felemésztő Sorsok Háza is a NER-történész és állandó látványtervezője, Ferenczfy-Kovács Attila nevéhez köthető. A ház áll, de a projekt befagyott – Schmidt és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége nem jutott egyetértésre a bemutatandó tartalomról –, az üres épület fenntartása pedig évi 82 millió forintba kerül. Az éjszaka leple alatt felállított és azóta is felavatatlan német megszállási emlékmű koncepciója is Schmidt ötlete volt, és a szobor tökéletesen szemlélteti elméletét a „nagyhatalmak szorításában szenvedő Magyarországról”, ami a NER emlékezetpolitikai és legitimációs alappillére is egyben.
| ||
Child, Dózsa, Milo
Schmidt munkájával a kormány annak ellenére maradéktalanul elégedett, hogy a közalapítvány irányította hálózata kínos ügyeket produkált: az 56-os emlékév közel 15 milliárd forintjának szétosztását a megvalósult programok színvonala sem igazolta, de különösen a Desmond Child-affér és a Dózsa–Pruck-komédia árnyékolta be; ez utóbbi azt is bizonyította, hogy Schmidt szívesen költ közpénzt és rendel kutatást egy olyan nyilvánvaló tévedés igazolására, amit aztán a bíróságon is hajlandó képviselni. Az első világháborús Centenáriumi Emlékbizottság – Schmidt itt a második Balog Zoltán emberminiszter után, cserébe ő vezeti a bizottság mellé felállított tudományos tanácsadó testületet – mindennapjai nem ilyen izgalmasak, aktuális ténykedésük leginkább filmklubszervezésben merül ki: az utolsó három eseményük a Frontmozi nevű filmklub egy-egy vetítése volt. Igaz, tartottak kerekasztal-beszélgetést is Kemal Atatürkről 2017 tavaszán, és igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk a rengeteg emléktábla-avatást és emlékmű-felújítást.
Nem túl aktív a Kommunizmuskutató Intézet sem, pedig a feladata az lenne, hogy a „nemzetközi szocializmus” mérhetetlen pusztítása és „az élet minden területét beszövő hazugságai után” helyreállítsa az európai kultúra „tradicionális és pozitív értékeit”. Honlapjuk szerint legutóbbi programjuk 2014 nyarán volt, az utolsó közzétett hír egyéves. Egyetlen látható teljesítményük a kommunizmus vezetőinek listázása, ami túlnyomórészt az 1989-ben (!) megjelent Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához című könyv online változata – ehhez annyit tettek hozzá, hogy az életrajzok egy részét kibővítették. És ki ne hagyjuk: az elmúlt napokban elárasztották a fővárost a kommunizmus bűneire emlékeztető időszerű plakátok is.
Schmidték a V4-es programsorozattal is beleszaladtak a késbe: az Európa jövője című konferenciára meghívták sztárelőadónak az alt-right amerikai szélsőjobbos botrányhősét, Milo Yiannopoulost, aki minimum a pedofíliát relativizáló kijelentései óta a tengerentúli és a hazai jobboldalt is erősen megosztja. A „Veszélyes Köcsög Turnéjáról” ismert politikai troll miatt Gulyás Gergely frakcióvezető-helyettes, a közalapítvány rendezvényeinek visszatérő vendége magyarázkodott, a malőr miatt a konferenciát a választások utánra halasztották. Február elején mindenesetre Schmidték Kultúrharc 2018 címmel szerveztek kerekasztal-beszélgetést a V4-es programsorozat részeként: ezen a Schmidt-birodalom alapemberein kívül éppen a fiatalosnak gondolt kormánybarát trollkodást előszeretettel megideologizáló G. Fodor Gábort hívták meg. A nívó jellemzésére idézzük föl G. Fodor felvetését, miszerint „a migrációval meg akarják gyengíteni az európaiak identitását”, amire Békés Márton licitált imigyen: „A V4 lesz Brüsszel Vietnamja.”
Új elem a hálózatban a Kertész Imre Intézet. Bár azt senki nem vitatja, hogy egy ilyen vállalkozás megérdemli az állami forrásokat, az egyéves intézet ténykedését mérlegre téve főleg ígéretekről, szakmai viszályokról, jogvitákról tudósíthatunk. Már ha eltekintünk az alapkérdéstől, hogy miért egy irodalommal nem foglalkozó, a napi politika frontvonalában otthonosan mozgó történelmi közalapítvány felel Kertész Imre hivatalos emlékéért, és miért az gondozhatja az író hagyatékát, amikor erre tartja fent az állam a Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM), az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK) vagy a Magyar Tudományos Akadémiát. Innen nézve különösen ironikus, hogy Schmidt, az intézetet vezető szerkesztő, Hafner Zoltán, de még Balog Zoltán is azt állította, hogy az életművet meg kell menteni a kisajátítástól és a politikai csatározástól. Erről eszünkbe jut Schmidt Kertész-nekrológja, amelyben a Kertész-életmű a kormány aktuális ellenségeinek – politikai korrektség, bevándorlók, liberálisok, civilek – szidalmazását hivatott legitimálni, de Balog Zoltánnak is épp az „életformánkat veszélyeztető migráció” jutott eszébe az íróról, amikor beszédet mondott a Török utcai Kertész-emléktába novemberi avatásán.
Sorstalan
A Kertész Imre Intézet megalapítását 2016 végén jelentették be, a kormány mindjárt 1 milliárd forintot biztosított az év végi maradványösszegekből. Nézzük, mire volt elég ez a pénz 2017-ben: az intézetnek lett egy honlapja, ám azon nincs semmi. Felavattak egy emléktáblát, de nem hívták meg a korábban Kertészt is soraiban tudó Szépírók Társaságát, ahogy Kertész kiadóját, a Magvetőt sem. A budapesti önkormányzattól megvettek egy felújítandó villaépületet a Benczúr utca 46. szám alatt 600 millió forintért, terveik szerint év végén itt nyílhat meg az intézet. Ezen túl a Magyar Művészeti Akadémiával karöltve szerveztek egy zártkörű konferenciát. A sajtóhírek szerint három állandó és több külső munkatársat foglalkoztató intézet novemberben nagyszabású terveket jelentett be: Kertész 1960 és 2009 között született naplóinak az eddig megjelent, szerkesztett naplórészleteknél teljesebb változatai előreláthatóan tíz kötetet tesznek majd ki, de a birtokukban van 43 órányi hangfelvétel, 30 órányi mozgókép, 1400 fénykép és számos családi dokumentum. Mindennek az alapja a közalapítvány és a Kertész özvegye, Kertész Magda által aláírt szerződés – és itt érkezünk el az intézet körüli jogvitákhoz és füllentésekhez.
Egyrészt az intézet azért sem lehet a Kertész-hagyaték gondozója, mert annak legnagyobb részét, 35 ezer oldalt, köztük a naplókat, maga az író adta a Berlini Művészeti Akadémiának. Kertész erről így írt: „Elhatároztatott, hogy valamennyi autográf anyagom emigrációba vonul, (…) itt, ahol vagyok, nem érzem biztonságban a művemet (…) Az igazi szellemi nyomorúságom ebben az országban abból származik, hogy semmi feladatom, szellemi értelemben semmi dolgom itt.” Ennek megfelelően Berlinben őrzik a Sorstalanság kéziratát, ahogy magát a Nobel-díjat is, és természetesen nem adhatják el senkinek. Amióta ezt megírta a sajtó, az intézet is becsempészte a kommunikációjába azt a kitételt, hogy a szerződésük „a máshol el nem helyezett” hagyaték gondozására szól, és Hafner is arról nyilatkozott, hogy a magyar és a német intézmény együtt tartalmazza majd a teljes Kertész-hagyatékot – amivel elismerte, hogy Kertész műveinek legfontosabb kéziratai fizikai valójukban soha nem lesznek az intézet birtokában.
Viszont a művek kiadási joga még kiköthet Schmidtéknél, amennyiben erre jogalapot ad az a szerződés, amelyet Kertész Magdával kötöttek. Az eddig megjelent Kertész-művek kiadási jogainak meghosszabbításáról a Magvetőnek Kertész örökösével kellene tárgyalnia, ahogy a további Kertész-művek megjelentetéséről is. A gond az, hogy Kertésznek máig nincs jogos örököse, a hagyatéki eljárást a szerzői jogokról szóló peres eljárás miatt felfüggesztették. Úgy tudjuk, a pernek két kimenetele lehetséges: a jogutód vagy Schmidt közalapítványa lesz a Kertész Magdával kötött szerződés alapján, vagy Kertész Magda vér szerinti fia. Ez már a spekulációk világa, de per pillanat arra is van esély, hogy a Magvetőnek Schmidt Máriával kell tárgyalnia például a Sorstalanság kiadási jogáról, és arra is, hogy a Kertész Imre Intézet kiadási jogok nélkül marad. Minderről régóta szeretnénk többet megtudni: először tavaly kértük ki az állami Kertész Intézet megalapítását lehetővé tevő szerződéscsomagot, de Schmidt Mária válaszlevelében a betekintést megtagadta Kertész Magda hagyatéki eljárásának lezárásáig és az intézet „működésének megkezdéséig”, mivel álláspontja szerint addig ezek a papírok döntés-előkészítő anyagoknak minősülnek. Egyévnyi működés és a 600 milliós villa megvásárlása után idén februárban újra ugyanezzel az indokkal utasította el Schmidt az adatigénylésünket: „A közérdekű adat nyilvánosságra hozatala veszélyezteti a közfeladat ellátását” – írta. Schmidt Mária mással is érvelt: „A kiadni kért szerződés folyamatban lévő jogi eljárások tárgya. Ebből következően a szerződés kiadása a közalapítvány érdekeit sértené.” Ezek a válaszok megerősítik, hogy a Kerész Imre Intézet jogi háttere még mindig rendezetlen.
Az első Kertész-könyvből, amit Schmidték még az intézet megalapítása előtt a Kertész Magdával kötött szerződés alapján kiadtak, csúnya vita lett, ugyanis Az angol lobogó megjelentetésére érvényes és kizárólagos szerződése volt a Magvetőnek. Az ellentétből per lett, ami első körben a Magvető keresetének elutasításával zárult; a kiadó fellebbez. A Kertész Imre Intézet és Kertész kiadója között ez a per volt az egyetlen kommunikációs csatorna az elmúlt egy évben.
Hafner Zoltán Klubrádiónak adott, nagy port kavart interjújából tudjuk, hogy a Benczúr utcai villa nem csak a Kertész Imre Intézeté lesz: ott őrzik majd Arthur Koestler és Petri György hagyatékát is. Ezt megerősíti a XX. Század Intézet honlapja is, ahol ez olvasható: „Sokat tettünk azért, hogy a század egyik legjelentősebb gondolkodójának, Arthur Koestler életművének dokumentumai hazánkba kerüljenek.” Egy kattintás után bomlik ki a teljes igazság: magát a Koestler-hagyatékot természetesen az Edinburgh University Library őrzi, az egyetem a kutatás és publikálás kizárólagos jogát fenntartva még 2000-ben engedte meg Schmidtéknek, hogy az iratanyag egy részét mikrofilmen Magyarországra hozzák, hogy aztán a mikrofilmmásolatokról papírmásolatokat készítsenek, és állítólag így még alaposabban rendszerezzék az anyagot. Ezt a levéltári rendszerezést egyébként már 2000-ben megígérték – hogy a munka mekkora része van kész, arról nem közöl semmit az intézet honlapja. A Magyar Nemzet korabeli beszámolójából egyébként kiderül, hogyan zajlott a válogatás: mivel az intézet két munkatársa csak két hetet kapott, hogy kiválogassa a magyar kutatóknak legfontosabb 30 ezer dokumentumot a 172 doboznyi, 24 folyómétert kitevő anyagból, napi 16–18 órát dolgoztak. Ami figyelemre méltó teljesítmény, de arra is rávilágít, hogy ha egy Koestler-kutató tudományosan megalapozott állítást akar tenni, továbbra is ajánlatos Skóciába mennie.
A szerelmi költészet nehézségeiről
Érdekes a Petri-hagyaték helyzete is: „Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a XX. század egyik legjelentősebb magyar költőjének hagyatékát intézetünk archiválja és dolgozza fel” – olvasható a XX. Század Intézet honlapján. Petri György ismerőseivel, barátaival, az életmű szakértőivel beszélgettünk, hogy kiderítsük, vajon mi igaz ebből. Lelőjük a poént: szinte semmi. A Kertész-hagyatékkal ellentétben Schmidték nem közölték, mi alapján gondozzák a Petri-hagyatékot, ahogy azt sem, milyen anyagok vannak a birtokukban. Egy 2013-as Heti Válasz-interjúban Schmidt annyit mondott, hogy három papírdoboznyi kéziratról, fényképről, levélről és feljegyzésről van szó, ezekben a levéltárosok „jelzése” szerint „kiadatlan versek is vannak”. Ha ez igaz is lenne, a közalapítvány akkor sem adhatna ki semmit, ugyanis a jogutód Petri utolsó élettársa, Pap Mária, őt viszont Schmidték ez idáig nem keresték sem ilyen szándékkal, sem mással. Pap egyébként éppen február elején állapodott meg a Magvetővel a négykötetes Petri-összes e-könyv formátumú kiadásáról és a kiadási jogok tízéves meghosszabbításáról.
| ||
Egy nagyobb mennyiségű kéziratot még Petri adott el az antikvárius körökben ismert magángyűjtőnek, Kiss Ferencnek: ez az anyag az összkiadás negyedik kötetének a gerince. A Petri tulajdonában maradt hagyatékrészt később Pap Mária adta át a kötet egyik szerkesztőjének, Várady Szabolcsnak. Ez az anyag, egy Váradynál levő régebbi dossziéval együtt a PIM kézirattárába került 2017-ben azzal a céllal, hogy katalogizálás után kutatható legyen. Egy másik hagyatékrész Nagy Máriánál (Mayánál) maradt, és tőle a fia, Szalai Péter örökölte – ebből közölt kiadatlan kéziratokat a Holmi –, de a hagyatéknak ebből a részéből több elem a PIM-be került tavaly.
Az említett három dobozt Schmidt Mária nem ezekből a hagyatékrészekből, hanem Petri fiától, Petri Lukács Ádámtól vásárolta 2013-ban, állította két beszélgetőtársam. Egyikük sem tartotta valószínűnek, hogy a dobozokban eddig kiadatlan, de kiadásra érdemes kéziratok lapulnának, az viszont valószínűsíthető, hogy a csomag tartalmaz valamennyit olyan III/III-as – állítólag nem túl érdekes – jelentésekből, amelyekben Petri György „Pintes” néven szóba kerül. Az intézetet levélben kérdeztem a náluk lévő Petri-gyűjtemény tartalmáról, választ nem kaptam. Telefonon viszont közölték: ha közelebbről szeretném megismerni akár a Petri-, akár a Koestler-gyűjteményt, írjak egy kérvényt a kutatás céljáról, a szándékomról, esetleges megbízóimról. A kérvényekről minden esetben Schmidt Mária dönt, közölte a munkatárs, majd kérdésemre megerősítette, hogy ezek nyilvános, magánszemélyek számára is nyitott gyűjtemények.
Schmidtnek Koestler és Petri ugyanazért fontos, mint Kertész: értelmezésében ezek az életművek fontos pillérek az antikommunista kánonépítés nagy projektjében, ráadásul a történész olyan ikont lát Petriben, aki megértetheti a következő nemzedékekkel a Kádár-rendszer elviselhetetlenségét. De Petri személyes okokból is fontos neki. A már említett interjúban így beszél róla: „Közelről ismertem, sokat beszélgettem vele, s nagyon szerettem. Amikor 1979-ben Surányi András Mozart és Salieri című vizsgafilmjét forgatta, melyben Can Togay játszotta Mozartot, Petri pedig Salierit, s amiben én is kaptam kisebb szerepet, olykor éjszakákat végigbeszélgettünk, s sok mindenben egyetértettünk. Később is sokszor találkoztunk, voltak közös barátaink. A Petrivel kapcsolatos híreszteléseknek, hogy rengeteget ivott, hogy szerette a nőket, hogy olykor durva volt, van létalapjuk, de azt is hangsúlyozni kell, hogy nagyon tudott figyelni a másikra, hogy gyermekien kíváncsi volt, tele volt részvéttel és szeretettel.” Bár sehol nincs feltüntetve, a ’79-es filmben valóban kapott egy kis szerepet Schmidt, ugyanakkor az is biztos, hogy a jellemzésében barátinak tűnő kapcsolatról Petri később a hozzá közel álló embereknek sem mondott egy szót sem. Mindennek fényében meglehetősen ellentmondásos az is, amit egy barátja mesélt el nekem: Petri élete végén (2000. július 16-án halt meg) a rá jellemző szarkazmussal kérdezte az orvosától: „Megélem a Fidesz bukását?” A kíméletes orvos azt ígérte neki, hogy igen.
| Fejtágító Januárban az első világháborús emlékév részeként Schmidt közalapítványa 1 milliárd forintos pályázatot írt ki tanárok továbbképzésének megszervezésére, hogy egy akkreditált tanfolyamon a pedagógusok megismerjék, hogyan kell tanítani az első világháborút. A nyertes feladata továbbá pedagógiai-módszertani filmek elkészítése darabonként 7,5 millió forint értékben, egy online interaktív tudásbázis körülbelül 65 millió forint értékben, továbbá „jó gyakorlatokat bemutató” tanulmánykötet előállítása. A tanfolyamon 5250 tanár vehet részt. A közbeszerzést a Prekog Alta Szolgáltató és Tanácsadó Kft. egyedüli ajánlattevőként nyerte meg. A közalapítvány nem először szerződik a kft.-vel: a cég 2015-ben 47,5 millió forintot nyert egy XX. századi magyar történelemről szóló tanfolyamra, 2016-ban pedig az 56-os forradalomról tarthattak pedagógus-továbbképzést több mint 600 millió forintból. A képzés oktatói a Terror Háza, a Veritas Történetkutató Intézet és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatói voltak. A hvg.hu szúrta ki, hogy a képzést úgy hirdetik, hogy a helyszínek három- és négycsillagos, wellnessrészleggel rendelkező hotelek lesznek, és a képzést a nevelőtestületek „tanulmányi kirándulásként is elszámolhatják”. A napi.hu szerint a tendert eleve csak a Prekog nyerhette el, mivel más cégnek nincs megfelelő képzési jogosultsága. Nagy lépés lehetett ez a kft. életében, amely 2015-öt még 197 milliós árbevétel mellett nyereség nélkül zárta. |
| A Héderváry-gyűjtemény Schmidt Máriáék előszeretettel hangoztatják, hogy a fontos írói hagyatékok mellett ők gondozzák a Héderváry-anyagot is; a XX. Század Intézet honlapja is említi. Viszont azt is írják, hogy maga az anyag az Országos Széchényi Könyvtárban van. Az intézetnek annyi köze van mindehhez, hogy Héderváry 2000-ben egy Terror Háza-rendezvény vendége volt. Schmidték megbízták az anyagot amúgy is gondozó OSZK kézirattárának munkatársát, hogy dolgozza fel az iratokat. Ez azért is érdekes, mert a teljes Héderváry-anyagot már rég rendezte a CEU-hoz tartozó OSA Archívum, sőt az egész ingyenesen elérhető az interneten. De ki is volt Héderváry, és miért fontosak ezek a dokumentumok? A magyar-belga származású Héderváry Klára 1957-től fontos szereplő volt az Egyesült Nemzetek Szervezete magyarkérdést vizsgáló különbizottságában, később pedig a magyarkérdés napirenden tartásában. A különbizottság teljes iratanyagát ötven dobozban előbb New York-i lakásába vitte, majd a kaliforniai Stanford Egyetemre került. 1998-ban az OSA saját költségén hozta Magyarországra a 30 ezer oldalnyi anyagot. Az OSA munkatársától úgy tudjuk, Hédervárynak később azt javasolták, vigye máshova a gyűjteményt, úgyhogy az anyag átkerült az OSZK-ba. 2000-ben került a képbe Schmidt Mária, de a feldolgozás csak akkor indult be, amikor az OSA újra beszállt: az OSZK-ba szállított anyagot visszavitték az OSA-ba, hogy digitalizálják, a könyvtár kapott egy digitális példányt a teljes anyagról. Az OSA által katalogizált irat- és hanganyag az OSA honlapján jelenleg is elérhető. |
